Nagyon szerettem otthon dolgozni, imádtam a munkám, a vendégjeim. Jól ment az üzlet, bár sokat is dolgoztam érte. Ez volt az egyik oka. Napi 10-12 óra munkával úgy éreztem nem éri meg. Persze a hétvégék szabadok voltak, de hétköznap semmire nem volt időm. Felkelni, dolgozni menni, haza, és alvás. Es elég sok adót is kellett fizetnem. Az emberek eléggé negatívak, depressziósak, irigyek voltak (általánosságban), és egyszerűen megelégeltük.
Valami változást akartunk, valami újat, egy kis változást az életünkben. Canada és London között vacilláltunk. Canada túlságosan messze volt, és ráadásul hideg is. És persze oda nem olyan egyszerű kikötözni. Így London nyert. Próbáltunk felkészülni, amennyire csak lehetett mind nyelvileg, mind anyagilag. Persze az iskolában tanultunk angolt, de az régen is volt, és nem túl alapos.
Egy nap megvettük a csak oda jegyet. Boldog is voltam, de egyben szomorú. Izgatott voltam a nagy változás, és új kaland miatt, de szomorú, hogy itt kell hagyni a családot és barátokat. Szerencsére támogattak annak ellenére, hogy szomorúak voltak amiért elköltözünk egy másik országba. De úgy voltunk vele, hogy meg kell próbálni, most vagyunk fiatalok, nincs mit vesztenünk. És amúgy is megbeszéltük, hogy London csak egy ugródeszka lesz. Ahhoz képest 8 évet töltöttünk kint.
